Transzalpina (Ro) - Turak

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Transzalpina (Ro)

2012. > VadKanTúra-2

VadKanTúra-2.

Az előző VKT. után több irányból az a „vád” ért, hogy drága, meg hogy hosszú, stb…
A VKT-2-t ezért kifejezetten úgy terveztem, hogy kispénzű és idejű barátaink is eljöhessenek.

Toll „enyhe” nyomására, és a fent említett kitételek megvalósítására, így lett Románia az úti cél.
Azon belül is, a Transzalpina, és a Retyezáti nemzeti parkba lévő Cserna völgye, amiket a Zsil völgyével kötöttünk össze.

Mire elérkezett az indulás, többen is lemondták, volt akit megház(i)asítottak, volt, aki az üzletmenetet részesítette előnyben, akadt, aki keresztelőre cserélte a programot és olyan is volt, aki a csekély költségvetést sem tudta kiszorítani.

Maradt a „köménymag”, Toll, Sanyi, és jómagam.
Szeptember 10-én (hétfőn) reggel 6-kor kezdetét vette a kaland!

Toll előzetesen kijelentette, hogy ő hoz sátrat, és ha csak lehetséges, akkor ő külön aludna, és NEM csak anyagi okokra hivatkozott!
Állítólag nagyon horkolunk….
Bepakolt egy csomó konzervet magának, és több olajos hal is lubickolt a dobozában, így támogattuk a különalvási ötletét.

A hétfő beváltotta a hozzá fűzött „reményeket”, és kamion-kamion hátán, végig küzdeni kellett, amíg csak el nem hagytuk a főutat (400.km.).
Felsóhajtottunk, amikor Sebesnél befordultunk a Transzalpina felé!
Azt
a 30-40 km-t, amit az első szállásig (MellesLeg) még menni kellett, már megkönnyebbült vigyorral tettük meg.

Előzetesen fogadásokat kötöttünk, hogy MellesLeg-nek még megvan-e a piros melegítője, meg az „enyhén” dekoltált fekete trikója, ugyanis visszatérők vagyunk erre a helyre, és eddig kivétel nélkül mindig ilyen cuccban fogadott bennünket!
Hát az Eu. már oda is elért…..vett új melegítőt, mondjuk a trikó megmaradt.

  
Nyilván a ruhatár felfrissítése után még maradhatott egy kevés pénze, mert hatalmas változások lettek az épületekben,
és az udvarban is!
Eddig a motorok a sárban álldogáltak (valahogy mindig esett), most …..új térkő, új teniszpálya, új faházak, új kutyák…csak ámultunk!

Toll, hogy megalapozza a barátságot, megmutatta neki az Öreg fényképét, amin éppen őt karolja át!
Az addigi mosoly és barátság, mintha egy kis szünetet tartott volna, lehet nem kellett volna emlékeztetni?!
Toll ékes szólással és taglejtésekkel mesélte neki a régi történetet, ő meg feszt románul meg egy kicsit angolul próbált reagálni, de ezeket a nyelveket meg mi nem beszéljük!
Próbálkoztunk németül, de úgy meg ő nem tudott!
Hívott segítséget, de akkor meg kiderült, hogy mi sem tudunk!
Végül felfogta, hogy a Toll nem vele akar aludni, de velünk sem, így sátorozhatott!




Reggel panaszkodott, hogy a kutyák egész éjjel vonítottak és nem tudott aludni!

Ismerve őt, ezt egy kicsit kétkedve fogadtuk és megpróbáltunk a fordított helyzetre is utalni (Toll nehéz légzése miatt, a kutyák nem tudtak aludni), de ettől mereven elzárkózott!

Előző este Sanyi hatására (majdnem az asztal alá ivott bennünket), barátságot kötöttem a citromos sörrel, és meglepő módon (finnyás fröccsös vagyok), ez mind a mai napig kitart!
Örök probléma volt a túrákon, hogy ha elfogyott a hazai bor, akkor mit igyak, talán most sikerült pótlékot találni.


Milyen vizet??! Meg vagy őrülve, az drága és kevés van belőle!! Spórolni kell…

Mire felkeltünk reggel, Toll már az asztalnál forralta a teavizet, és önelégült mosollyal, éppen egy olajos halat bontogatott…..
A sátor már a motoron…..imád korán kelni!


Az Öreg képét (aki
egy életre szóló élményt szerzett ezen az útszakaszon) kiragasztotta a szélvédőre, mondogatva neki:
- Figyelj, látod, hogy neked is tetszik?!




Amikor kigurultunk a kapun, valami oknál (?) fogva a kutyák egyedül csak őt ugatták meg!

Ráfordultunk a Transzalpinára, és megkezdődött egy csodálatos nap!
Amikor utoljára erre jártunk, csak zúzalék és sár borította az „utat”! Ha jött is szembe valami, az csak fa-szállító kocsi lehetett!
Nem győztünk az állunkat felemelni a tankról…… A táj szépsége és varázslatossága változatlan, de az út….,azt bizony tükör sima aszfalt borította!

Mondanám, hogy száguldoztunk rajta, de e helyett inkább sétamotoroztunk és élveztük a látványt!

Igaz, azon a helyen, ahol már egyszer a sárban, esőben a fák alá húzódva és elég tanácstalanul álldogáltunk, na, azon a helyen intettem a többieknek és visszamentünk pár kilométert, aztán ami a csövön kifért…ismételtünk!!



Több víztározónál megálltunk álmélkodni, majd elértük a második szakaszát a látványútnak!
Ott még nem jártunk, de a tapasztaltak szerint nem semmi lehetett régen a teljesítése!

Nagyjából, amikor ránézel, olyan, mint egy dugóhúzóra oldalról…..na, így ment felfelé az út, egészen 2000.m. fölé!
Annyira el voltunk foglalva a vezetéssel és a vigyorgással, hogy hármunk közül, senki egy rohadt képet nem készített!!
Amikor fent megálltunk a hegyoldalban egy teát főzni, gyakorlatilag csak azt ismételgettük:
- Láttad?!  Azt a qva!






Kissé nehezen sikerült uralni a gázfőző eredményességét a tetőn fújdogáló szellővel szemben, de fél óra és 20 újragyújtás után rotyogott a víz!
Mondom, rotyogott, de hála a 2000.m. feletti magasságnak, meleg az nem lett!
Sebaj, újra tűz, újra szél, és újrafőz!

A teát kortyolgatva elrévedő tekintettel, némán (na, nem mindenki) néztük a körülöttünk lévő vidéket, és csak időnként lépett fel valami zavaró szag…..azt hiszem olyan olajos halra hasonlított!

Felkapaszkodtunk a csúcsra, tátottuk a szánkat egy kicsit, majd egy mély völgybe ereszkedtünk le, de csak azért, hogy egy másik csúcsra kaptathassunk.



Időnként megálltunk álmélkodni, csak az a furcsa halszag ne lett volna!
Már nézegettem a motorok kerekét, hátha a hegytetőn elütöttünk egy pikkelyest, de semmi!
Aztán Toll bevallotta, hogy ő cipeli magával a kiürült konzervdobozt, mert:
- Jó lesz abban szalonnát sütni!





A csúcsról lenéztünk (?!) egy sípályára, majd le is ereszkedtünk oda. Szemmel láthatóan elfogytak a nagy hegyek, ezért tanakodásba kezdtünk, hogy visszamenjünk azon az úton, amin jöttünk, vagy egy másikon közelítsük meg az esti szállásunkat.
Toll, akinek nagy szerepe volt az útvonal kialakításában, már bejárta a következő szakaszt is,
és szerinte nem volt csúnya!

Sanyi szerint menjünk arra, amerre nem voltunk, így fájó szívvel lemondtunk a visszafelé haladásról és célba vettük a Zsil völgyét.
Lefelé még baromi jót verettünk, sima tiszta jó minőségű úton, nyújtott és hajtűkanyarokkal, aztán melósabb szakasz következett.
Évekkel azelőtt megkezdett és be nem fejezett útszakasz felújítások, ahol a kőzúzalék váltakozott a gödörrel egész fantáziadús formákban!
Aztán mentünk olyan részen is ahol, nem megállni, de lassítani sem mertünk!

A Zsil völgyébe kanyarodva kissé csalódottak lettünk.
Az aznapi látnivalók után, egy szerényebb inger kiváltására alkalmas volt a táj.


Megálltunk egy ligetes részen egy generálra (evés-ivás-xará-hu....,meg öltözködés), ekkor lepett meg bennünket két frissen pároso….izé, házasodott pár, akik ott képzelték el  a nagy fotózást!
Tollnak lazítani kellett a nadrágszíjon, mert máj környékén erősen vastagodni kezdett, ugyanis az ő motorját választották e célra!



Kitartóan követtünk egy kocsi konvojt, ugyanis előzésre esély sem volt, majd vulkán irányába fordultunk.
Mivel az utolsó civilizált (é: benzinkút) hely volt Vulcan, így megitattuk a gépeket és elindultunk a Cserna völgye felé.

A GPS azt a szakaszt, csak úgy engedte megtervezni, hogy engedélyeztem számára a földutakat és kapott egy tereptérképet ehhez!
Kezdődött a szálláskeresés (Achilles pontom), mert a terv szerint, frissen, másnap reggel megyünk a terepre.


Mentünk, mentünk, de szállást nem találtunk, vagy ha igen akkor foglaltat. A GPS szerint 10-20.km. lehetett az út végéig, szállás sehol.
Sanyi már vizionálta az utolsó városba való visszatérésünket valami romos szobába, de azért még mentünk.
Beértünk egy szurdokos, szűk szakaszra, kitűnő aszfalt, hosszú kanyarok, forgalom nulla!!
Vigyor kiült az arcokra, de közben a „hátha szállás”tekintet is kalandozott.


Tollék egy benyíló útnál lassítottak, én mentem tovább, láttam már nem sok km. van hátra, aztán úgyis megfordulok, majd találkozunk.


Nos, az útnak vége lett és valami sziklás, murvaszerű kocsiútban folytatódott!
Megfordultam és pár pillanattal később, a többiek is mellettem landoltak. Leállítottuk a motorokat és azt tanácskoztuk mi legyen?!

Aztán csoda történt!

Ha nem vagyok ott, nem hiszem el!
A puszta felől motorhang hallatszott, olyan öblös, majd felbukkant egy MOTOROS!
Úgy ahogy kell, fekete rojtos bőrruha, előretolt lábtartó, hangos cső, bilisisak, és egy cruiser volt alatta!
Mint a mesében vagy a filmeken, döcögött, kerülgette a lukakat és egyre nagyobb lett!

Úgy néztük tátott szájjal, hogy majdnem elfelejtettünk neki inteni, hogy álljon meg!
Szerencsére neki eszébe jutott!
A mai napig nem értem, mi a túrót keresett bent a sziklák közt egy ilyen géppel!

Megállt, leállította a gépet, én meg felocsúdva a csodálkozásból neki szegeztem a kérdést:
- Casare, cabana??!
Nézett rám, ő is megpróbálta a rendszámunkat megnézni, sikertelenül, majd megszólalt:
- Honnan jöttetek?

Az állunk leesett, ez nem lehet igaz, ott a világ végén, és tud magyarul!!
Hadarva mondtuk neki, mi a gondunk és kérdeztük tud-e segíteni.
Azt nem tudom székely volt-e, de legenda szerinti lassúsággal, kimértséggel beszélt és cselekedett!


Mondta, van egy barátja, akinek van kiadó szobája. Ha nem probléma a 10.km.
Összenéztünk és mosolyogtunk- majd valahogy kibírjuk!
Kérdeztük- fürdő, wc, stb…
Egyesével válaszolt mindenre és lehetőleg csak egy szóval.


Fel voltunk pörögve a napi események miatt is, meg a szálláskeresés miatt is, és csak nagy türelemmel tudtuk kivárni, hogy egy kis beszélgetés után neki vágjunk a visszaútnak!

Végre megindultunk, de úgy vezetett, ahogy beszélt, mi meg csak a fékeket tapogattuk!
Nem vezetett rosszul, csak lassan!


Megálltunk egy ösvény mellett, mondta innen óvatosan, mert nem motorokra tervezték, a barátjának is van egy olyan, amivel itt tud menni.
Nem mondtuk neki, de mi is éppen olyanokkal voltunk
!

Felmentünk kb. 1 km-t a hegyoldalba, aztán egy kanyar után a mézeskalács ház került elénk!
Mi legalább is így éltük meg!

Erdő szélén háromszintes faház, virágok, rét, körbe hegyek és senki más!
Hogy magunktól a büdös életbe nem találtunk volna oda, az biztos!

Leszállva a motorokról, most már üdvözöltük is egymást segítőnkkel, közben előkerült a házigazda is.
Naná, hogy ő is tudott magyarul!

Toll tekintetével alkalmas sátorhelyet keresve, feltette a kérdést a gazdának, hogy mennyi az annyi?
A gazda mondott egy számot, a tekintet még haladt vagy 5 centit, majd megmerevedett (fogaskerekek surrogása hallatszott), és dadogva csak annyit jegyzett meg:


- A-az…az jóóó!  Az jó!
Majd hozzám fordulva, a fogai közt szűrve:
- Vazze, ennyiért nem fogok sátorozni!

Kiderült, mindkét ember ugyanabban a klubban motorozik. Nagy örömmel pakoltunk fel.
Sanyi, aki állóképessége és mozgékonysága miatt az állandó bevásárlónk, és közös kasszásunk, elment az esti szeszadagot, meg néhány apróságot beszerezni, mire visszajött, mi már megfürödtünk.
A gazda hazament a közeli nagyvárosba és csak egy mindenes maradt, aki az állatokat (nem minket) ellátja és felügyeli a birtokot.

Vacsora és néhány pálinka-sör után Tollal támaszkodtunk a padlásszoba erkélyén, és áhítattal néztük a „csöndet” és a „semmit”! Sanyi is végre bejutott a fürdőbe.
Közben besötétedett.

Felügyelő emberke le-fel futkos a birtokon!
Toll talált egy kapcsolót, felkapcsolta. Az erkélyt és a házat fényáradat lepte el a nagyteljesítményű higanygőz lámpától.
Felügyelő emberke fut felénk, és valamit hadonászik, kiabál!
Révetegen nézegettük:
- Te, mit mond?!
- Mittom én! Nem értem.
Emberke már a ház tövében ugrál, kiabál…
Fejünket a tenyerünkre támasztva, együtt érzően nézegettük…
- Te, nem a villannyal van baja?
- Próbáljuk ki!
Toll, odanyúlt, lekapcsolta a villanyt, és csönd lett!
- Biztos –kérdeztem?
Szó nélkül újra felkapcsolta, a rikácsolás folytatódott!
- Biztos –válaszolta.
Megkönyörültünk
rajta, és a holdfénynél folytattuk az ejtőzést.

Reggel mire lementünk Sanyival, Toll már elkészítette a teát és éppen azon sürgölődött, hogy az olajos hal dobozában valahogy megsüsse a szalonnát.
A szalonna finom illatokat árasztott és egy különleges bevonatot kapott!
A dobozról viszont eltűnt, mármint a bevonat.


- Jó az!- mondta Toll.



Egy óra múlva kikanyarodtunk a főútra és újra célba vettük a Retyezát rejtett zugait.

Pár perc múlva elértük az előző napi kanyonos kanyargós mesevilágot, és azt vettem észre magamon, hogy mintha a kávé is kezdene hatni, szinte már két szemmel látok, és valahogy folyamatosan emelkedik a sebességmérő mutatója!
A reggeli morcos ábrázat meg kezdett vigyorba fordulni!
Egyszerűen vitt a lendület a már előző napról „ismert” kanyarokba (forgalom=0.), néha ránéztem a GPS által rajzolt „csiganyálra”, láttam még mehetek!

A tükörből eltűntek a többiek, de ez akkor éppen nem zavart!

A fene nézte az útszéli táblákat, pedig volt köztük egy 40-s is!

Nna, ahogy kell úgy suhantam el mellette, majd csak annyit mondtam, hogy -  A qva életbe! – és éppen annyi időm maradt, hogy a seggem elemeljem az ülésről, mielőtt lecsapódik a motor az aszfalt végéről a zúzalék ágyra!
Dehogy mertem a fékhez nyúlni!

Kicsit vonaglott a gép, de a motorfék és a zúzalék hamarosan megtette a magáét, és meg tudtam állni.
Lemarháztam magamat, hiszen előző nap már álltam ott, de mit csináljak, elvarázsoltak a kanyarok!


Hamarosan megérkezett a csapat többi tagja is, és nagyjából ugyanúgy végezték, mint én.

Onnantól kezdve viszont kifejezetten mérsékelt tempóval haladtunk az erdei utakon.
Volt ahol robbantás veszélyre hívták fel a figyelmet, ezt nem értettem, mert csak favágókat láttam, de lehet, valami új technika van már a balta helyett.

Amúgy nem szeretek elöl menni, de akkor ott, nem bántam!
A szárazság miatt, akkora volt a por, hogy néha csak abból láttam a mögöttem jövők helyzetét, hogy hol száll éppen a porfelhő.
Mindenesetre n
ekem, nem is kellett légszűrőt cserélnem itthon!





Több helyen megálltunk fotózni, meg álmélkodni, majd délutánra már újra egy a térkép által is ismert „útra” értünk az „Ezüst Tó”-nál.



Így, utólag azt mondom, kb. 2-3 rész volt olyan, hogy javasoltam volna a páromnak egy kis gyaloglást, de alapvetően utassal is, simán járható a rész.
Mondjuk, ha esős időszakban lettünk volna ott, akkor szerintem még a beszámoló írása sem kezdődhetett volna el!




Az ebédet, régi ismerősünk a „Mini Grandkanyon”-nál költöttük el.
Azt mi neveztük el így, és persze erős a túlzás, de a (számunkra) szokatlan természeti képződmény látványa ihlette!

Szó szerint elporoltunk a főútig, majd irány Herkulesfürdő!

A városba összesen két kemping van, és azt pontosan tudtuk, hogy melyikbe NEM akarunk menni!
Ez egy régebbi történet, akit érdekel, itt elolvashatja.

Kizárásos alapon, és Toll évtizedes emlékképei alapján, maradt a másik.
Abban meg az volt a rossz, hogy a főút egyik oldalán a hegyoldalba voltak a faházak, az út másik felén, a Cserna partján pedig a sátrasok, ill. a parkolási lehetőség.
Sokat tanakodtunk a motorok szem elől vesztése miatt, de a végén győztek az egyéb érvek (táj, ár, hőforrás), és maradtunk.

A faházak (nem) kicsit szocreál kinézetűek, és felszereltségűek voltak, barátságos árral.
A gondnok szerint három személyes volt a ház, de az ágyak szerintünk, csak kettő, így Toll önfeláldozóan vállalta a földön alvást.

A kipakolás és a motorok lebetonozása után, meglátogattuk az 50 méterrel arrébb lévő kocsmahivatalt, hogy az egész napos út porát leöblítsük!
Ez volt a sürgősebb, és csak ezután gondoltunk a testre is!


Aki járt már arra, az bizonyára tudja, ezért a többieknek mondom el.
A Cserna patak, egy viszonylag gyors folyású víztömeg.

Na, ennek a víztömegnek, egyes részein hőforrások törnek fel, amit az ügyes helyiek, vagy a hülye turisták, körbevesznek kövekkel, így alakítva ki a folyó szélén, egy-egy mesterséges „medencét”.

Mi egy ilyen medencét látogattunk meg, ami természetesen a túlparton volt, így át kellett gázolni a döghideg patakon, viszont éppen ezért, nem használta senki!
Képzeljétek el, feküdtök a meleg, vagy forró vízben, karnyújtásnyira, ugyanabban a vízben meg hűl
t a sör!
Szuper!



Szenvedtünk egy órát, vagy lehet többet is, aztán nehogy elfelejtsenek bennünket, újra meglátogattuk a hivatalt egy kis frissítőért.

Reggeli közben ránéztem az útitervre
, és nem értettem, hogy arra a napra, és arra a terepre, hogyan tervezhettem egy 340.km-s kört?!
Mivel a „jó érzés”, fontos alkotóeleme a túráimnak, így azonnal felülbíráltam magam
, és lekaptam egy százast belőle.

Meglátogattuk a Kazán-szorosokat, régi ismerősünket Decebal királyt, és visszafelé átnéztük Hercules-fürdő óvárosát is.

Visszafelé jövet, amikor kiértünk a lyuktengerből a főútra, végre lehetett húzni neki.
Úgy belejöttünk az előzésekbe, hogy volt, amikor 380 Dáciát is megelőztünk!
Bizony!
A baj csak az volt, hogy a vasúti átjáróban visszaelőztek, mert csak mi kaptunk sorompót.

Ők viszont a szabad jelzésen tovahaladtak!


A meleg fürdőt megint nem hagytuk ki, szintúgy a kocsmázást!
Mi sem mutatta jobban a szezon végét, mint hogy kiittuk a készletéből az árust, és másik italostól kellett hozni a sört, hogy ne kelljen felpattannunk a világmegváltó beszélgetés közben!

Reggeli után indultunk Karánsebes irányába. Kicsit aggódtam, bár a táv nem volt nagy, csak nem tudtam hány nekifutásra tudjuk megtenni.
Ugyanis Toll, szorult helyzetben volt, és tenni próbált ellene, mégpedig olyan módon, hogy reggelire a következőket ette:
- Tea, olajos hal, gyümölcsös joghurt, sült szalonna, sós perec, zacskós leves, kávé, lekvár, turista szalámi, lila hagyma, szezámmagos cukorka, meg némi kenyér.
Mindezeket egyszerre és felváltva….
Ezt végignézve arra gondoltam, hogy vagy lent, vagy fent, de ennek ki is kell jönnie!
Javára legyen mondva, benntartotta!

Kora délután Karánsebesnél egy kis városnézéssel egybekötve megtankoltunk
, és bevágtunk keletnek a hegyek felé.
A terv az volt, hogy keresünk egy szimpi szállást, és estig még meglátogatunk egy kígyót.
Legalábbis a térképen úgy nézett ki.

Néztük, néztük, de minden kiadó hely a falvak közepén volt, sehol egy kis természet, csak az a rengeteg ember…

Addig mentünk, amíg egyszer csak a kígyó farkához értünk. Az erdő közepén el kezdett emelkedni az út, és pont ott, egy gyönyörű többszintes faház, kiírva, hogy pansion!
Hurrá!
Csak az erdő, sehol egy ember, mondjuk a problémát is az okozta!

Hiába kiabáltunk, sehol egy ember. Még próbálkoztunk párszor, majd elindultunk meghódítani a kígyót!
Közben pár csepp eső is leesett, de nem merte folytatni!

A kígyó nagyon bejött!
Olyan 1200.m-re ment fel, durván 20-25 km. hosszan, és csak egy kanyar volt olajjal szennyezett!

Egyedül Toll volt birka!
Ezt abból gondolom, ahogy a hegyoldalba legeltető juhász kutyája igyekezett mindenáron a nyájhoz csatolni.

Mindketten megúszták.

Felérve, egy sí központba találtuk magunkat, ahol valami egyházi szertartás zajlott. Buszok, ezer ember, gyorsan fordultunk és mentünk vissza a vadonba!

Eredetileg újra visszamentünk volna a hegy lábához, és megkerülve azt, északi irányból egy másik úton közelítettünk volna befelé.
A kis okos GPS viszont (igaz, hogy tereptérképen), talált egy a hegyen átvezető „utat”, így megspórolhattunk időt (még nem volt aznapra alvóhelyünk), energiát.

Így történt, hogy az egyik jobbos kanyarban, balra fordultam, egy erdei útra!

Jó döntés volt!

Gyönyörű helyeken, egy patak partján ereszkedtünk le a hegyről!
Toll úgy döntött, hogy eljött az idő a por lemosására a gumikról, és bevet
ette magát a gyors folyásúba!

Nagyon aggódtunk!
Nagy kövek, nyálkás terep!  Mi lesz, ha elesik?!


Rajtunk meg csak bakancs van, és vizesek leszünk, ha be kell menni érte!
Megúsztuk!

Mit látunk?

Nagyjából 20. km. után, a következő napra tervezett útszakasz végénél bukkantunk ki.

Ahogy megálltunk a falu szélén, legalább tíz cabana-pansió felirat fogadott bennünket.
Gondoltam, akkor piszkosul ráérünk, mert ott, dögivel lessz szállás!
Nem sejtettem, mekkorát tévedek!

Mondjuk egy óra múlva már derengett….

Egy hatalmas tó partján voltunk, aztán arra is rájöttünk, hogy éppen hétvége van!
Ha esetleg ez nem lett volna elég, akkor a biztonság kedvéért még egy nemzetközi krosszversenyt is pont akkorra szerveztek!

Már az utolsó ötletek voltak, amikor Toll az egyik fullpanzióssal „megbeszélte”, hogy elvisz bennünket egy helyre ahol lesz szállás.
Így történt.
Utunk legdrágább szállására érkeztünk, gondolom ezért is volt szabad hely.


Mondjuk a kilátás az erkélyről
, megérte a pénzét, tulajdonképpen a szállás is.

Reggelre leszakadt az ég!


Lementünk reggelizni, Toll megjegyezte:
- Remélem nem kontinentális lesz!
- Ugyan már, miért lenne?!

Amikor megláttam a negyed vajat, meg az egykanálnyi lekvárt, rájöttem hibát követtem el, amikor fenn hagytam a szemüvegemet!
Pedig ahhoz, kellett volna…..vagy egy nagyító!

A pincér srác megkérdezte, hogy kávét vagy teát, mondtam neki, hogy igen, de csak az egyiket hozta!

A reggeli után még mindig szakadt!
Tájékozódtunk a neten, és nem ígért gyors javulást.
Aznapra megint erdei barangolás volt tervezve, de az időjárás függvényében nem lett volna értelme, ezért úgy döntöttünk, hogy Go Home!


Végül is, nem áztunk végig!
A túra, nekem egy kicsit rövidnek tűnt, úgy kilométerben, mint időben, de soha rosszabbat!

Az útvonalat itt megtekintheted!

CseCse

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz